latinlover

MANU CHAO : Úgy hívnak, utca

Az énekest talán nem kell bemutatni, így csak néhány apróság. Európa tán leghíresebb spanyol nyelvű dalszerzője Párizsban született 1961 nyarán. Bilbaói édesanyja és galíciai édesapja Franco diktatúrája elől menekültek a szomszédba, mint megannyi kortársuk, akiket vagy az éhség vagy a politikai üldöztetés űzött el az országból. José Manuel Arturo Tomás Chao Ortega, azaz Manu Chao a latin nyelveket gyakran angollal mixelő költeményeibe így csúszhatott néhány galíciai (gallego) motívum is. (Az egykor kelta népekkel is keveredő helyiek az autonóm tartományok alsó harmadában, a legszegényebbek között találhatók ma is; a nyomor, a szükség és a földrajzi adottságok – az ország észak-keleti csücske – miatt sokan vándoroltak ki; a főváros, Santiago de Compostela pedig Európa legismertebb zarándok-útvonaláról lehet ismerős.) Visszatérve Manu Chaóra, aki első világhírű zenei kalandja, a majd nyolc éven át működő Mano Negra eklektikus world-rock (rock-world?) banda 1994-es szétválása óta szólókarriert folytat – az itt tárgyalt dalát egy 2005-ben több díjat nyert filmhez írta. Fernando León de Aranoa Princesas (’Hercegnők’, magyarul Utcalányok) című mozija, akárcsak a 3 évvel korábbi és remek Los Lunes al Sol (mgy. Napfényes hétfők), számkivetettek, utcalányok, illetve munkanélküliek sorsát hozza közelebb. A főszereplő Candela Peña és Micaela Navarez hazavihette a spanyol filmakadémia Goya-díját, dalköltőnkkel egyetemben. A filmhez készült klipet is ajánljuk figyelmükbe (a hölgyek és a zenészek között 1 másodpercre feltűnik az isteni Javier Bardem is); ott két plusz versszak is elhangzik, ezekről majd alább. Mára azonban egy másik verziót választottunk, amely az Hetaria kollektíva, egy a szexmunkások jogaiért dolgozó szervezet támogatásával készült, és ahol nemcsak az utca tűnik fel, de egy sereg női arc is, plusz maga az alegría, azaz az életöröm, fölülírva némileg a szövegben leírt kegyetlen valóságot. Szeretettel, azoknak a nőknek, akik a reménytelen helyzetekben sem adnának alább emberi méltóságukból, elszántan őrzik magukban a reményt és a végsőkig leteperhetetlen életörömöt.

Me llaman calle / Úgy hívnak, utca

A szöveg viszonylag egyszerű, kezdőknek is ajánlható, bár akad benne néhány, jól-rosszul visszaadott költői szójáték, viszont se wolof, se arab vagy francia töltelékszavak nem nehezítik a megértést (szemben Manu Chao más szövegeivel). A filmbeli szereplő neve Caye, melynek kiejtése megegyezik a calle szóéval, az átírásban az utóbbit használtuk. A többször szereplő amar szó, bár jobbára a szerelem jelentésben használják, lehet szeretet is, és utalhat a szeretkezni (hacer el amor) kifejezésre is. Végül pedig a maquina lehet valamilyen, általában automata gép, Latin-Amerikában "autó", illetve mozdony is. És a film klipjében szereplő két versszak:

Motivés, A partizánok dala

Akkor jöjjön valami vidám: egy nagyon vicces videó a toulouse-i illetőségű Zebdától, akik 2012 nyarán a vörös városban szépen megtáncoltatták a – mint látni fogjuk – korban és színben vegyes, hangulatban viszont egységesnek mondható közönséget. Az együttes a kilencvenes években indult be lemezestül, militáns baloldali témákat rock-punk-reggae, plusz távolabbi hazájuk, Észak-Afrika zenei motívumaival ötvözve. Második, már elég sikeres albumuk címe, Le Bruit et l’Odeur, Jacques Chirac egykori párizsi polgármestre 91-es szónoklatát idézi, ahol leplezetlen megvetéssel beszélt a lakótelepi lépcsőházak „szagát és zaját” okozó bevándorlókról, morális vitaként aposztrofálva a nyíltan uszító és rasszista gondolatmenetet. Legnagyobb slágerük azonban egy felhőtlenül bulizós dal, a 2000-ben egy rakás díjat is nyerő Tomber la Chemise. Az itt következő dallam egy nagyon izgalmas, toulouse-i kulturális egyesület kezdeményezésére született album címadója, amelyben csak az együttes egyes tagjai, így Mustapha és Hakim Amokrane vettek részt. Nem hiányozhatott az utóbbi évek nagyobb tüntetéseiről, de régebbről is ismerős lehet, ugyanis az egyik legszebb és legpatinásabb mozgalmi nótát, A partizánok dalát dolgozza fel. A 2008-as Motivés a világ 4 sarkából válogatott forradalmi, ellenálló vagy függetlenségi mozgalmak olyan legendás dalaiból, mint a Bella Ciao, az Hasta Siempre vagy Carlos Mejía Godoy gyönyörű Nicaraguita c. száma. A Partizánok dalát ismerők talán felhördülnek majd, de a toulouse-iak, úgy tűnik, szeretik ezt az eredeti súlyos ünnepélyességénél kedélyesebb, és az üzenetet, ugyan a börtön és a halál árnya nélkül, de lényegében átörökítő változatot. Végülis, ha nem feledjük, honnan jöttünk, és tudjuk, miért szállunk harcba – itt egy nagylelkűbb, szolidárisabb társadalmat emlegetnek, erősebb közszolgáltatással, és a tömeg eufórikusan helyesel; esetleg azt is, jelképesen vagy konkrétabban ki-miféle az ellenfél – itt a fasizmust és az integrizmust nevezi meg Mouss és Hakim; plusz a társakat is magunk mögött-mellett sejtjük, már tényleg csak hitre és kitartásra van szükség. Hölgyeim és uraim, maradjanak Önök is motiváltak!

Türelmesebbeknek talán fel sem tűnik a 9 perc, míg odaképzelik magukat a szellős toulouse-i éjbe, sietősebbek tekerhetnek kb. a felétől 6.53-ra, ott még érheti őket meglepetés! Az Amokrane-fivérek mellett Magyd Cherfi.

Motivés, le chant des partisans / Motiváltak, a partizánok dala

Dőlt betűvel az eredeti, 1941-43-as dal strófái, simán a Motivés pótlásai.

(A magyar szöveg persze nem műfordítás, csak az eredeti tájékoztató jellegű, kissé hevenyészett, nagyjából sorkövető változata. A szerencsétlenebb megoldásokért elnézést kér, és minden javaslatot, javítást, pláne igazi műfordítást szívesen fogad a latinlover.)

Atahualpa Yupanqui - Diego el Cigala: LOS HERMANOS

A latin-amerikai dalkincs egyik legszebb darabja következik, amelyről nehéz lesz szuperlatívuszok nélkül beszélni. A szerző Atahualpa Yupanqui, a kontinens egyik legnagyobb dalköltője, akiről még biztos sok szó esik majd. Egyelőre csak annyit, hogy 1908-ban született, Héctor Roberto Chavero Aramburu néven, Buenos Aires környékén, kecsua apától és baszk anyától. Kamaszkorában felvett művészneve, a kecsua Yupanqui és a Francisco Pizarro spanyol csapatai által kivégzett, utolsó inka uralkodó, Atahualpa kombinációja, állítólag kb. annyit jelent: az ember, aki messziről jött,hogy meséljen. Miután kommunista párti tagsága miatt többször letartóztatják és megnyomorítják jobb kezét, 1949-től gyakran utazik Franciaországba, ahol Edith Piaf, Aragon, Éluard, Picasso, Alberti barátja lesz, majd 1976-ban, Jorge Vidala katonai diktatúrája kezdetén végleg Európába emigrál. E néhány sorban már érzékeltettük is, hogyan szövik át évszázados, olykor évezredes távlatok és kontinenseink között ingázó emberi sorsok Yupanqui mintegy 1500 dalát. Legyenek bár mégoly egyszerűek, mint az itt következő darab, a sorok között felsejlenek az emberi méltóságért generációkon át vívott, sokszor tragikus küzdelmek. A pátosz túlzónak is tűnhet, és persze minden igazán jó dal univerzális, de a hagyománytisztelet és a szolidaritás, valamiféle nagy testvériség érzése tényleg nagyon ott van ezekben a szövegekben és általában a spanyol-latin korpuszban, az ősök is fogják a húrokat. A híres előadók tucatjai által énekelt Testvéreket, ami a dalokba újra és újra beleálló művészek közti kapocsról is szól, az itt bemutatott verzióban Atahualpa honfitársa, a nyakkendős Andrés Calamaro és a madridi Diego el Cigala viszi színre. A szám El Cigala (alias ’norvég homár’), becsületes nevén Diego Ramón Jiménez Salazar (1968-), a legnagyobb szájú-szemű-orrú, mégis szép cigány cantaor utolsó előtti, 2010-es Cigala&Tango című lemezén szerepel. Flamencóval kevert eredeti műfaja közelebbről a milonga decidora lenne, Yupanqui szerint „a meditáció egy formája, … melyben az ember a dolgai elmondásához szükséges magányt kutatja”. Szeretettel ajánljuk mindazoknak, akik a testvériség és szabadság jegyében küzdenek szerte a világon.

A gitáros Juanjo Domínguez, a bőgős a kubai Yelsy Heredia, és itt egy szép videó Atahualpa eredeti feldolgozásával.

 ATAHUALPA YUPANQUI: Los Hermanos / Testvérek

A viszonylag könnyű, kezdőknek is ajánlható szöveghez csak annyit, hogy magyarul több verzió, próbálkozás is szerepel néhány sor fordításában, míg az eredetiben tökéletes ismétlések vannak. 

(A magyar szöveg persze nem műfordítás, csak az eredeti tájékoztató jellegű, kissé hevenyészett, nagyjából sorkövető változata. A szerencsétlenebb megoldásokért elnézést kér, és minden javaslatot, javítást, pláne igazi műfordítást szívesen fogad a latinlover.)

Szarul, de boldogan

Kezdjük egy tavalyi kánikulai kedvenccel, legalábbis augusztus közepén még hívogatóbbnak tűnt ez a pince, ahol egy elszállt néger hölgy cigánydalokat énekel… Maria Concepción Balboa Buika 1972-ben született Mallorca szigetén, ahová szülei Egyenlítői Új Guineáról érkeztek, és tetoválva ma is viseli a nagymamájától örökölt pogány, így a hittérítő spanyol papok által tiltott nevét: Kitailo.

Az európai hazájában, Palma de Mallorca „kínai negyedében” utcai flamencón, afrikai dalokon és édesanyja Piaf-lemezein nevelkedett Concha Buika a klasszikus spanyol-hispano műfajok egyik legérdekesebb és talán legautentikusabb közvetítője ma, legalábbis kevés énekes akad, aki egy füstös, rekedt hangból ilyen virtuóz, plusz szívbe-zsigerbe markoló érzelmeket tudna kihozni, hogy már egy cinikus kelet-európai sem tud neki ellenállni. Sok stílusban merítkezett: szerzett dallamot house produkciókhoz is, egy éven át pedig Tina Turner utánérzésként kereste kenyerét (van itt egy szép jazz szám az első, 2000-es lemezéről, ahol tényleg felsejlik néha Anna Mae Bullock); és még egészen reménytelen ügyekbe is sikerült valami otthonos és árnyalt gyengédséget vinnie, hogy önkéntelen hála önti el a hallgatót. Leginkább mégis a fájdalommal bélelt, de mindenre elszánt műfajok állnak jól neki, mint a flamenco, a copla vagy a tango. Az itt következő dal saját szerzeménye – a 2005-ös Buika után a második önálló, Javier Limón, a kortárs spanyol világzene neves és szintén nagyon szép producerével készült albumán is szerepelt. Épp ennek, a szenvedés legmélyebb bugyraiból a dal által felemelkedő, az oda-vissza utat öntudatosan és büszkén megéneklő hagyománynak egy darabja. Emancipációs leckeként is szolgálhat; afro-roma blues-terápia.   

A kíséretben a gitáros Niño Josele és Ramón Porrina. Egy jezzessebb, másképp eufórikus verzió itt, Dortdmundból rövid hajjal és nadrágban!

CONCHA BUIKA : Jodida pero contenta - Szarul, de boldogan

Jodida pero contenta. A címmel rögtön meggyűlik a bajunk, mert spanyolul pontosan és tömören jelzi azt az állapotot, amikor valaki nagyon padlón van  (jodida, a joder viszonylag vulgáris, de származékaival egyetemben nagyon elterjedt ige), de egyszerre elégedett is (contenta), mert mondjuk érzi, hogy meghozta a döntést, megszabadult valamiféle béklyóból, és repíti a tagjaiban érzett erő az iszapos mélységekből a vízfelszín felé. Szarul, de boldogan?

(A magyar szöveg persze nem műfordítás, csak az eredeti tájékoztató jellegű, kissé hevenyészett, nagyjából sorkövető változata. A szerencsétlenebb megoldásokért elnézést kér, és minden javaslatot, javítást, pláne igazi műfordítást szívesen fogad a latinlover.)